Bejelentkezés

Jelenleg online

Senki
   
   
   
   
   
   
   
   
 
Czita János - Több mint nyolcvan nap a Zöldállási kan nyomán Nyomtatás
Írta: Administrator   
2008. October 20.
Lehajolok és megsimogatom a kan kisé őszes fejét, majd lassan letérdelek melléje, és meghatódottan tapogatom hosszú agyarát. A Zöldállási kan fekszik előttem. Szinte még mindig álomszerű, hogy itt vagyok mellette, és végre megfoghatom, és leülhetek mellé. Enyém a kan, enyém az élete! Furcsa, hogy a hosszas vágyakozás ellenére, most az öröm mellett egyszerre tör elő bennem a kan hiányai is. Vége van! Egy nyílvesző röpte vetett véget életének. Vége van a Zöldállási kannak. S véget értek a hosszú lesek átvirrasztott éjszakák, szúnyogcsípéses nyári esték, fázós teliholdas téli éjjelek. Nem hagyja többet nagy lábnyomát az út porába, és a dagonyák sarába. Őt már nem kereshetem! Ismertük egymást! Én 3 éves kora körül kezdtem megismerni, akkor, amikor kikerült Herkály pusztára a Zöldállási 120 hektáros erdőbe. Mivel ez az erdő beékelődik munkahelyem 1500 ha-s szántói közé, így napi gyakorisággal találkozhattam egyes nyomával agronómusi határszemléim során. Éreztem, hogy kan, és lassan kezdtem tudatosan keresni a jelenlétére utaló nyomokat. Mindig máshol járt. Kétszer ugyanott soha nem váltott, és még a mezőgazdasági táblák között is váltogatta a helyét. Rendszertelen viselkedése még jobban erősítette bennem a vágyat, hogy egy jó kant hozhatok terítékre, ha kitartóan csapázva végre találkozunk.
Fél év múlva találkoztunk először. A Zöldállási erdőben két helyen működtettem szórót, mind két helyen egy jól kiépített 5 és 6 méter magasan lévő íjászlessel. Így lehetőségünk volt T. László vadásztársammal együtt kiülni a vaddisznók kézre kerítésére. A kan szokásához híven a szórókat is csak nagyon ritkán látogatta meg. Kiszámíthatatlan volt megjelenése. Naptárban vezetem a szórókon tett látogatásainak dátumát, és próbáltam összefüggéseket, és rendszert keresni a mozgásában. Nem találtam. Időjárási tényezők vizsgálata hozott egy kicsit közelebb a kanhoz.
Az tapasztaltam, hogy a Zöldállási esőben, közvetlen eső után szeret inkább mozogni! Közben próbálkoztam agyar fája mellett lesbe ülni, korábbi kiváltási helyein, váltóján, de esélytelenül. A nyári időszakban búzaérés után teljesen el szokott tűnni, és csak háromhetenként találkoztam valamelyik szántóföldi úton nyomával. Ilyenkor bolyongott 10 km-s körzetben. A kukoricaaratást követően, december elején a kocákkal együtt beszorult az erdőbe. Ebben az időszakban éreztem legesélyesebbnek kézre kerítését.
Próbáltam a szórókra valami igazán különleges csemegét kitenni, ami nagyon megfoghatja kant, és gyakrabban jöhet rá. Sörtörköly kértem a tehenészeti telepünkről, és azzal próbálkoztam. Kihelyezése után már az első éjszaka a kocák és a süldők mohón ettek belőle, de a kan nem jött meg rá. Két hét múlva vissza tértem a szemeskukoricára, amit hetente legalább egyszer meglátogatott a kan.
A közeli tölgyesben az erős makkhullás nagyon összetartotta disznókat, így fáraszerelhető lesemet feltettem az egyik tölgyfára. November közepét írtunk, amikor a cukorrépa betakarítás napi munkáinak lebonyolítása után felgallyaztam lesemre. Magasan kelt a háromnegyedben vigyorgó hold, és fagyáspont közelébe kezdett hűlni a levegő. Hallottam, hogy nem messze a répa földeken szépen a gazdász fülnek kellemes hangon duruzsol az önjáró répaszedő, a Holmer, de közben arra is figyelmes lettem, hogy elpattant egy ág az erdő mélyén, majd kisvártatva még egy. Nem gondoltam a kanra. Süldőt, kocát vártam, az árulkodó nyomok tanúsága szerint ők jártak makkozni a kistölgyesbe. Jött a disznó hallottam, most már tisztán, hiszen síri csend honolt az erdőn. Sőt már azt is, hogy nem egy, hanem kettő. Kis morgás-tusakodás, búgó hangorgánum. Koca és a kan jött felém! Az én kanom! Bejöttek egész alám, és ott torzsalkodtak. Láttam a holdvilágnál a két állatott az alacsony bokrok között. Udvarolt a Zöldállási kan a legnagyobb zöldállási kocának! Lövésre készülődtem, hiszen ha 5 métert eltávolodnának arra a tisztásabb részre érnének, meg tudnám lőni a kant! Nem így alakult. Alattam valószínű nyomomat megérezve megfordultak, és a ahogy jöttek el is mentek. Ez volt az első találkozásunk
Két hónap múlva találkoztunk újra. A szórókra a kemény hideg, és a havazás hatására az őzek is rászoktak, és mivel itt volt az ideje a suta, és gida állomány apasztásának az egyik szombati hajnalon, egy magányos suta gidára lőttem rá. Az őz jó tüdőlövéssel a sűrűbb részbe menekült. A hóban jól követhető vérnyomon 70 méter után találtam rá a szerencsétlen gidára, aki hihetetlen módon utolsó vércseppjéig futott. Helyszíni terítékfotózás után hátamra akasztottam íjamat és két kézzel fogva húztam ki zsákmányomat a sűrűből. Kiértem egy kisebb tisztásra, és egy szuszanásra megálltam, amikor megpillantottam két disznót amint közeledtek felém a hóban. Elől egy 60 kg körüli koca, hátul az én kanom dús ezüstős szőrzettel. Álltam ledermedten, már csak 20 méterre, voltak tőlem. Hátamon az íj, kezembe az őz. Már itt voltak mellettem 8 métere, és elmentek. Kan rám nézet. Köszönt, és méltóságteljesen elgyalogolt a koca után. Szemében nézve mintha azt lehetet, volna kiolvasni: -Egy nap egy vad! Gratulálunk! – A vadászházban, a történetem elmesélve hisszük, meg nem is hisszük volt a fogadtatás.
Harmadik talákozásunkon már az íjnak is szerep jutott. Sűrű hóesésben ültem a Tankos úti II. szórón, amikor 11 óra tájban a három kocával együtt megjelent a kan. A kocák túrkálni kezdték a kukoricát, a kan, csak figyelt, és csak figyelt. Szelem jó volt, és amikor a kan figyelme a kocákra irányult, bekapcsoltam a célzás érdekében a világítós irányzékot. Kék fényárban pompázott a célzó. Lövésre emeltem az íjat. A kan felnézet, és elugrott, vitte a többi disznót is.
Ennek hatására beruháztam egy nagyítás nélküli állítható fényerősségű világító pontos HOLOSIGH nevű irányzékra. Teszteléseim során bebizonyosodott, hogy ezzel az irányzékkal holdvilágnál, vagy hóban 20 méteren belől mindenféle más világítás nélkül is tökéletesen lehet célozni, így fegyverem éjszakai holdvilágos vadászatra alkalmas lett, úgy, hogy azt a vad nem veszi észre. Vártam a következő holdvilágot, de a kan nem jött a világítós irányzékos eset után.
Tudta, hogy a szórón lesek rá, így azt legközelebb tüzetesen körbejárta, míg szagot nem kapott felőlem. Ilyenkor morgott bufogót és mérgesen lassan távolodott. A kiszagolást többször megtette, és a többszöri jelenlétem hatására el is ment a kedve a szórón lévő kukoricától. Több mint fél évig nem találkoztunk. Továbbra is sokat nyomoztam utána, és a mikor csak tudtam lestem rá, hátha egyszer bejön.
A Zöldállási erdőt a Nagyerdőtől a Budapest-Győr vasútvonal választja el. Apósom mozdonyvezető, és Ő mesélte nekem, hogy az egyik éjjel egy nagy disznót látott a sínek között, valamit evett. Pontosan kikérdeztem a hely felől, és más nap kimentem oda, a sínnek közé. Az Erdő Csárda után ráakadtam egy félig szétszedet kutya tetemre. A környéket megvizsgálva a töltésoldalban megtaláltam a kanom mély bevágású nyomát. Mint egy nagy ragadozó, húst kedvelt a Zöldállási. Valószínűleg a vasút nyomvonalát rendszeresen átjárják a disznók, megtanulták, hogy az elütött állatokból gyakran plusz fehérje forráshoz juthatnak.
Ebből okulva többször nyomoztam a disznóm után a vasút mellett, és a szórókra a kukorica mellé baromfi nyesedéket, és száraz kutyatápot is kihelyeztem. Lassan újra kezdett visszaszokni a szóróimra.
Májusban több koca is rendszeresen meglátogatta a kiszórt takarmányt. Olyan jól érezték magukat a Zöldállási erdőben, hogy már korán este kijöttek. Az időközben elkészített dagonya, és a földi sózó csak fokozta disznóim komfort érzetét.
Egy állandó kondám volt, ami 4 kocából és 17 malacból állt. Közéjük szokott kijárni 3 süldő valószínű a tavalyi malacok. Féltem hogy a malacos kocák jelenlétére a kan elszokik a környékről. Egyenlőre azonban elég gyakran megtaláltam a nyomát a szórókon. Mindig későn a kocák után érkezhetett, hetente legalább kétszer. Úgy gondoltam itt az ideje, hogy végre még a búzaérés, és a kukoricák borítása előtt, (ami magával hozza a kan eltűnését), meglőjem.
Taktikát változtatva minden nap szórtam, de csak keveset, annyit amit a kocák kora este felettek. Éjjel a kan érkezésére már üresek voltak rendszerint a szórók, és a nyomokból olvasva tudhatta, hogy megelőzték. Ezzel akartam rábírni, hogy hamarabb megmozduljon, igyekezzen a szóróra, ha nem akar éhes maradni. Kétheti szoktatás után a telihold hetében megkezdtem a kiülést, és már csak a többször járt szórót etetem.
A konda rendszeresen minden nap megjelent az etető helyen, és szinte minden családi eseménybe beavattak, ami a malacok gondozásával együtt jár. Felejthetetlen élményeket éltem át amint 5 méter magasból a feketefenyő ágai között lestem serte vadjaimat. Minden nap lejátszódót egy színielőadás, ami maga a csodálatos május végi erdei színjáték volt. Gyakran már nem is gondoltam arra, hogy tulajdonképpen én vadászni járok a Zöldállási erdőbe.
Így jött el lassan az június 3 –i nap, amikor a kanom nem bírta tovább idegekkel. Két napja szerényen, de eset az eső. Teljes nyugalom honolt erdőn-mezőn. Korán felgallyaztam a Tankos úti leshelyemre, és vártam. Éreztem, hogy valami ma történi fog. Nem mesze a sűrűben felmordult egy koca, valami másik kocával , vagy mással összeszólalkozott. Ezután a megszokott ütemben megérkeztek a szóróra. Elkezdtek enni, de idegesek voltak. Talán a szelem rossz? Nem azzal nincs semmi baj! Mindig befelé néztek az erdő felé, ott valamitől tartottak. Most futott át agyamon, hogy a kan zargathatta őket. Ki fog jönni! Már nyúltam is az íjamért, és óvatosan a térdemre fektettem. A kocák tovább kapkodták a fejüket. Egyszer csak megnyílt a cserjés alja és megjelent a Zöldállási, teljes terjedelmével. Kirontott és oldalba vágta az első kocát, és elhajtotta a malacokat, és keresztbe fordulva elkezdet enni. Ez alatt az idő alatt az ősi ösztönök által vezérelve, kihasználva a kan mozgásának idejét, a térdemről felemeltem az íjat, megfeszítettem, és amint keresztbe fordulva elkezdett enni, a célzó piros pontja már a kan oldalára került. Tökéletesen láttam 18 méterre ált előttem. A vessző becsapódását nem hallottam, de tudtam hogy jó helyen találtam el . Az elugrások zaja összekeveredett. Közben igen jól elkezdett esni. Lemásztam és elindultam ki az erdőből. Mobiltelefonon hívtam vadőr barátomat B. Pétert, aki hívásomra csak annyit mondott: Ugye lehet gratulálni! Tudtam, hogy ma meglövöd rá volt írva az arcodra!
A rálövés után 1 óra múlva értünk vissza. Az utánkeresésre sörétes puskát vittünk lámpával, a kan még sem játék! A sötétben keresés sem túlzottan ajánlatos, csak a magas hőmérséklet miatti vadhús megromlás indokolta ezt. A rálövés helyén nem találtunk semmit, sőt semerre. Bolyongtunk a sűrűben egy keveset, majd ép ésszel belátva a további keresést másnap reggelre tettük át. Meglepő módon jól aludtam éjszaka, biztos voltam a sikerben.
Reggelre elállt az eső, és gyönyörűen sütni kezdet a nap. Szinte sziporkázott az erdő, dalos madár fütty közepette. Elindultunk a kan vélt nyomán, és az éjszakai kereséssel ellentétes irányban, egy bodzabokor alatt megtaláltam a tüdőn lőtt kant. Az oldalán feküdt, az esőtől vizes volt a szőre. Lehajoltam és megsimogattam a kan kisé őszes fejét, majd lassan letérdeltem mellé, és meghatódottan tapogattam hosszú agyarát…
A Zöldállási kan fekszik előttem. Közben Vadőr barátom mellém ér, és összeölelkezünk. Csodálattal gusztáljuk nemes vadunkat, és mind ketten boldogok vagyunk! Búcsúztatjuk a kant. Vadászíró Péter barátomat e pillanat később versre ihlette mely szerint:

„Íját húzta az íjász, rajta feszült az ideg már,
És indult a halált osztó útjára a vessző.
Végső vágtát kezdett jól átlőtt tüdejével.
Csak kora hajnalba leltek rá egy bokor alján,
Már ravatal lett íme a Zöldállási kis erdő.
(Két ember állt vállánál az öreg remetének:
János, az íjász, és ott állt a vadőr, a barátja.)”
 
< Előző   Következő >
© 2018 Magyar Vadászíjász Egyesület
Joomla! is Free Software released under the GNU/GPL License.