Czita János - Jó és szerencsés lövések II. Nyomtatás
Írta: Administrator   
2008. October 20.
Ez a történet 2003 augusztus végén játszódott. T. László barátommal vendégségbe hívtuk, az Interneten keresztül megismert B. László íjásztársunkat. A közös programban szerepelt bábolnai vaddisznóvadászat is.

A vadászat délutánján gyakorlásra indultunk az otthonomhoz közeli akácosba. Termőhelyi szempontból nem igazán jó a Komárom- Monostor környéki talajok homokos öntéshordalék minősége, viszont ezek a homokos hordalék kúpok kiválóan alkalmasak az íjjal történő gyakorlásra. Ebben az akácfákkal körbevett kis völgykatlanban alakítottuk ki a gyakorlás feltételeit, ami tulajdonképpen több földbe ásott vesszőfogót jelent. Szerencsére a homokos talajban nagyobb méretű kavicsok nem akadnak, így a pengés-hegyes gyakorlásra is lehetőség nyílik. Ide készültünk B. Lászlóval, hogy a vadászat előtt bebiztosítsuk magunkat a pontos lövés lehetőségéről. Az íjászpályán e helyett kellemetlen meglepetés ért minket. Vendégem íja a szállítás alatt az íjtokban, ideg szakadás miatt szétugrott. Mit volt mit tenni, T. László 60 fontos tartalék íjának gyors belövése után kellett a barátomnak megpróbálkoznia az esti vadászattal. Meglepő módon az „új íjjal” 8 lövés után jobb szórást lőtt 20 méterről, mint én magam a megszokott íjammal. Bizakodva indultunk el a losonci vadászházhoz.
Itt már vártak a vendéglátóink. Kiemelt figyelem képen maga az Erdészeti Igazgató; Sz. József vállalta a vendégünk kisérését. T. Lászlót a Kertvezető; Sz. Zoltán kísérte, míg engem a külső kerületek egyik fiatal hivatásos vadásza; H. László.
Szép kora este ígérkezett, a nap már lemenőfélben volt mikor lassú cserkelésben elindultunk a gledícsiás szóró felé. Közben egy-két mondatot válltótunk, amiből gyorsan leszűrtem, hogy kísérőm alapállása kedvező. Nincsenek fenntartásai az íjas vadászattal kapcsolatban. Ezt bizonyíték képen azzal igazolta, hogy a leshelyen, a szalmabálákból épített mellvéd takarása mögött, a puskáját be nem töltve, félre támasztotta.
Az íjas vadászkísérés szerintem egyik fontos alapszabálya, hogy a kísérő bízzon meg az íjászba, és azt a fegyvere otthon hagyásával, vagy annak be nem töltésével igazoljon. A lőfegyvernek a vadászíjászatban csak a sebzések utánkeresésében van jelentősége. Olyan esetben, ha a vérnyom sűrűbe vezet, és félrecsúszhatott lövés miatt a vad, még élhet, számíthatunk, hogy kegyelemlövésre lehet szűkség. Ilyen estben egy rosszul meglőtt disznó támadhat is. Ha már próbált valaki ilyen helyzetben az íjával térden csúszva a sebzett vad után a sűrűben bujkálni, és kegyelemlövést leadni az ágak, gallyak között, az hamar belátja, hogy erre a célra a puska jobban megfelel. (Ebből a meggondolásból a vadásztársasági területemen, egy céltávcső nélküli vegyescsövő 12/70- 9,3x74R kaliberű billenőcsövű puskát használok, ami a vadászíjász hitvallásom szerinti vadászati mód, és eszköztár kedvelt kiegészítője.) Vadászíjász számára nincs annál lelombozóbb vadász megnyilvánulás , mint az, ha kísérő céltávcsövén keresztül figyeli a vadat a lövés előtt, és amint kiröppen a vessző ,belepuskáz a vesszővel az oldalában menekülő vadba. Szerencsére még ilyen negatív élményben nem volt részem, de ha lenne, akkor az így terítékre került vad lövési díját joggal nem fizetném ki. Számomra, számunkra nem a vad legyilkolása, leterítése a cél, hanem a cél maga a zsákmányolás módja, az, hogy az íj használatának korlátjain belül, a vad közvetlen közeléből, annak érzékszerveit kijátszva, egyetlen lövéssel hozzuk azt terítékre. Más a helyzet, akkor, ha egy rossz lövés után a sebágyból felkelő vadra lő a hivatásos vadász . Ebben az estben legfontosabb a sebzett vad kézre kerítése. Ilyenkor a vadászíjász-etika is korrektnek minősíti a puska használatát. Természetesen az íjászatban is, minden esetben a meggondolt pontos lövés kivitelezésére kell törekednünk, hogy elkerüljük a rossz találatokat, a vad megsebzését. A vadászíjászatban az eredményességet, nem a felelőtlen lövések utáni, jól szervezett kutyás,- puskás sikeres utánkeresésekkel kell növelni, hanem az íjász felkészültségének fokozásával. De arról sem szabad elfelejtkezni, hogy, minden vadászíjász, és vadász alapvető kötelessége, a lövés utáni felelősségteljes utánkeresés!
Földi leshelyünkön a szóró környékét szemlélve mulattuk az időt. A nappali hőség az esti órákra is bent rekedt az erdőben. Régen esett az eső, így kevés szúnyog jelentkezett a szürkület beálltával. Csípésűk egyáltalán nem zavart , föleg, hogy közben a figyelmemet elterelte erről a két koca, ami kijött a jobb oldali rekettyésből. Vártuk, hogy a malacok is kijönnek, de ez nem történt meg. Malacok nem voltak, vagy valahol elmaradtak. A szél felőlük fújt ,így békésen szedegették a szemet a szórón. Közben baloldalról a magas fehér üröm és csalán közül egy vaddisznófej nyomakodott ki. 10 méterről nézett rám. Ekkor már a kis székemről felállva, feszítésre készen vártam a fejleményeket. Úgy éreztem álcázásom jó, csak a szemem és a bálák színétől eltérő színű tölgy-kéregmintás alakomra figyelhetett fel a disznó. Kis fújás közepette visszafordult, majd kis idő múlva kb. húsz méterre újból megjelent, és teljes egészében kilépett. Vártam kísérőm valamiféle jelére, hogy lövésre biztasson, ami nem történt meg. A disznó elindult a szóró felé, még kettő hasonló forma két éves követte. Próbáltam óvatosan kísérőm felé fordulni, hogy tekintetéből következtetni tudjak a „lőhetőségre”. Apró mozdulásomat észrevéve, vagy a szélfordulásából a szagunkat megérezve a disznók elugrottak. Sajnos egyértelmű jelet nem beszéltünk meg így a lövés elmaradt, pedig lőhetők voltak.
Ilyen esetek elkerülése véget, célszerű a kísérővel élőre megbeszélni egy egyértelmű lövésre biztató hang és képjelet. Ami lehet egy fejbólintás, és több vad estén a lőhető közelsége szerinti, újjal a megfelelő szám mutatása. Hangjelzés esetén megteszi egy apró sziszszentés, fütty, a lőhető vad közelségének függvényében ismételve. Minden estben a siker titka az íjász és a kísérője közötti jó kontaktus.
Pár szót váltva az elmulasztott lehetőségről, egyezményes jelekben megállapodva tovább várakoztunk. Gyorsan sötétedett, a természetes lővilág a vége felé közeledett. Mögöttünk a nádas-gyomos csemetésben disznók mozogtak, és visongtak. Két disznó, vélhetőleg kanok, mérték össze erejűket, annak a csatazaját hallottuk. Idő közben ismét jó irányból fújt a szél. Ennek köszönhetően egy magányos kisebb forma disznó érkezett a szóróra. Kísérőm keresőtávcsővel vizsgálta a disznót, annak korát és ívarát. Már elég sötét volt, mikor lövéshez biztatott. Megfeszítettem íjamat, de a célzótüskéket már nem láttam jól. Visszaengedtem az ideget, és bekapcsoltam a célzón lévő kékfényű tüske megvilágítót. A foszforeszkáló színskálában popázó irányzékot lassan célzásra emeltem. Ezt a disznó észre vette és 10 méterre visszaugrott, és mereven figyelt. Lekapcsoltam a megvilágítót. Erre lassan megnyugodott. 5 perc után újra enni kezdett. Ismét bekapcsoltam, és újra megismétlődtek az előzőek. A disznó észrevette a Szentjánosbogárszerű fényárt az íjon. Még kétszer eljátszottuk a színházi jelenetbe illő helyzetet, mikor végül a hátunk mögül közeledő, verekedő, viaskodó disznók, segítettek, és közelségük következményeként, disznóm megnyugodott. Végre az íjat meg tudtam feszíteni. A 14 méterre, keresztben álló vadat a világító tüske ellenére is, csak viszonylag nehezen tudtam megcélozni. Oldás után mintha megrogyott volna, és megfordulva bizonytalan lépés ütemben eltűnt a szembeni nádas rekettyésben. Nem voltam biztos a találatot illetően, mert egyértelmű becsapódást nem hallottam. 20 percnyi várakozás után lámpafénynél átvizsgáltuk a rálövés helyét, ahol nem találtuk meg a vesszőt, és vért sem. 20 méteren elmentünk a menekülési irányban, de mivel semmi nyom, jel nem mutatkozott, abba hagytuk a sötétben további keresést.
Ilyen lövés utáni helyzetben, tapasztalataim alapján a legfontosabb eljárás a türelem. A se vessző, se vér esetében, gyakorlatilag csak találgatni tudunk a lövés sikerességéről, vagy a találat helyéről. Ilyenkor gyakorlatilag minden lehetséges, de még is a legrosszabbra gondolva kell eljárnunk. Lágylövésre gyanakodva minimum 6-8 óra elteltével a megfelelő fényviszonyok mellett szabad csak megkezdeni az utánkeresést.
Kísérőm is hasonló ismeretekkel rendelkezett, így könnyen meggyőztük egymást, hogy majd reggel folytatjuk a további keresést.
Gyötrelmes éjszaka után másnap reggel ott, ahol tegnap megálltunk, a sűrű elején, megtaláltam a vessző tollasvégének egy letört darabját. Pár méter után, ismét felfedeztem a csapán, egy gyengén véres, újabb 10 cm-es darabot. Vérnyom azonban nem mutatta a menekülés irányát. Találomra indultunk előre, kísérőm kissé balra, én jobbra. 30 méter haladtam előre, mikor megláttam a kimúlt disznót. Nagy kiabálással hívtam kísérőmet, akit örömömben a disznóm mellett meg is öleltem. Nagy melegség vett erőt rajtam, igazából nem bíztam a disznó kézre kerülésében.
A találat helyét vizsgálva magas lapocka lövés helyét fedeztük fel a két éves kansüldőn. Zsigereléskor láttuk, hogy a vessző kicsit srégen a magasan a lapocka mögött a gerincoszlop alatt hatolt be. A négy pengéből egy elérte a gerincoszlop alsó részét, ami lefelé és hátra fordította a vesszőt a mellüregben. Az elfordult hátra irányuló vessző átvágta a tüdőt, a májat és a belek között állt meg. A vessző kilógó részei a bozótosban letörtek. 60 métert menekült.
Tanulság: a vadászíjászathoz a megfelelő felkészültség mellett szerencse is kell.
Utolsó frissítés ( 2008. October 20. )
 
< Előző   Következő >
© 2018 Magyar Vadászíjász Egyesület
Joomla! is Free Software released under the GNU/GPL License.