Bejelentkezés

Jelenleg online

Senki
   
   
   
   
   
   
   
   
 
Bódis Csaba - Októberi szép napok Nyomtatás
Írta: Administrator   
2008. October 20.
2006.10.11-13. Ásotthalom

Még júniusban kezdődött a történet, mikor is a sikertelen Őzbak vadászat után (akkor egy süldő róka esett részemről) G. barátom eldöntötte , Októberben Dám bikát szeretne terítékre hozni.
Én kíséretet ígértem neki részemről, illetve tarvadazást, disznózást terveztem be akkor magamnak.

Kissé keserédes szájízzel indultunk azonban neki cimborámmal és vadásztársammal az egyébként várva várt októberi vadászatunknak. Ennek legfőbb oka az volt, hogy évek óta velünk vadászó, minket rendszeresen kísérő jó barátomnak, aki úgy ismerte az ásotthalmi disznóskertet, mint a tenyerét, megszűnt a munkaviszonya az Ásotthalmi erdészettel, így a biztosra vett sikeres Dámvadászat már erősen inogni látszott. Másik rendszeres vadásztársam szintén nem lehetett velünk, bár Ő egy nappal előttünk vadászott a fenti területen, de eredménytelenül. Mindezt tetézte, hogy induláskor G. barátom, az autóba ülés után felvilágosított ama tényről, hogy a pénteki nap mellett a 13-as szám díszeleg a naptárban. Bár nem vagyok babonás, azért nem lettem vidámabb! Megérkezésünkkor kiderült, hogy barátom utódja, a kísérőnk (amúgy remek ember, vadásztárs és jó érzékű vadgazda) sikeresen szögbe lépett, és mivel nem tud cipőt húzni csak strandpapucsot, ezért a kíséret túlnyomó része, és a bírálat súlya és felelőssége is a mi vállunkat terheli. A délelőtti gyors kert bejárás szinte teljesen eredménytelen és eseménytelen volt, de legalább a következő pár nap programját le tudtuk egyeztetni.

Délután én kísértem barátomat, mindkettőnk lessátrát elhelyeztük a szimpatikus szórókon és egy könnyed cserkelésbe kezdtünk, miután a sofőr kitett minket, a mellett a nyárfa mellett, mely alatt egy éve meglőttem első disznómat. A nyiladék melynek szélén a nyárfa áll, egy rétre, a "nagy rétre" néz, és találkozásuknál, most is, mint akkor, ott áll a földi les. Mellette megállva kémlelni kezdjük a nekünk keresztben elhelyezkedő rét jobb oldalát. A rét túloldalán már a kerítés, azon túl a régi jó patak, mely egyben az országhatár is. A rét úgy 450-500méter széles lehet és a jobb oldala nemrég lett kaszálva, rajta csak egy kint hagyott széna körbála, és két-három párnégyzetméteres bokorfolt. Amint nézelődünk, egy rókán akad meg a szemem, mely a délutáni napfényben (úgy ½6 fele járhat) egerészik tőlünk k.b. 300 méterre. Közte és köztünk semmi, csak kicsit jobbra a bála, kicsit balra, tőle k.b. 45 méterre egy nagyon gyér kis bokrocska. Mondom barátomnak, aki alkatra egy termetesebb Feketemedvére emlékeztet, és ennél fogva mikor lopakodik a vad után, inkább egy 120kg-s vadkanra hajaz (súlyban k.b. üti is a mércét), mintsem egy párducra, hogy ugyan cserkeljünk már rá! Fenti, G. kontra lopakodás látvány egyébként roppant szórakoztató a külső szemlélő számára! Váltig állítja hogy ez lehetetlen, én viszont makacs és büszke íjászönérzetem védelmében már indulok is a bála felé, legörnyedve és mindig figyelve, hogy csak akkor mozogjak, ha a rókának lent van a feje. A szelünk jó, és bőszen integetek barátomnak, hogy jöjjön gyorsabban, mert a róka a bokros felé tart. Már a bálánál is vagyok, G. is beér. Ez volt azonban az egyszerűbb része a feladatnak, mert most jönne az utolsó 80 méter, de a bála és a bokor között semmilyen takarás, még a fű is csak 8-10 cm. G. nem is jön tovább, bár mondogatom neki, hogy a róka úgy is valami kivénhedt hájas kannak gondolná. Persze tudja hogy ez inkább csak ugratás! Tehát innentől én vagyok csak és a róka. Aki egyébként nagyon el mélyedt a bogarászásban, nem igazán foglalkozik az egerészésen kívül semmivel. 8-10perc alatt el is érem a bokor szélét, melyet már takarásnak használhatok. Kissé előrébb csúszva, térdelve húzom ki az íjat, és gyors célzás után útjára engedem a vesszőt. Bizony jócskán elbecsültem a távot, de a gyors íj még itt sem hibázik nagyot, a róka marja felett 2 centivel suhan el a vessző. Én 35-38-ra becsültem, csak 30-ra volt. Mindegy, még mindig jobb egy ilyen hibázás, mint egy sebzés. Elindulunk a G. számára kiszemelt szóró felé. A nyiladékba kell visszamennünk 100-120 métert, és balra fordulva 15-20 éves fenyvest kettészelő homokúton megyünk. Jó így, mert nagyon csendes, és ez által gyors a haladás. K.b. 200 métert kell itt megtennünk, majd balkézre lesz egy gyökértépett tarvágás, ami 80 méter széles, és k.b.100 métert nyúlik be a fenyvesbe, a belső felén van a szóró. A sarokra érve látjuk, hogy a gyors haladásnak keserves árát meg kell fizetnünk. A vágás másik felén lőhető (bár nekünk túl nagy tömegű) 3,5 kiló feletti bika néz felénk gyanakodva 3 tehén és 2 borjú társaságában. A "büntetés” nem marad el, hiába maradunk nyugton, a dámok, mint a szellemek tovább állnak. Mivel a vad itt viszonylag korán mozdul, ezért G.-t otthagyom a szórónál, én pedig, amelyik úton jöttünk elindulok vissza a saját sátram felé. Órámra nézek közben és látom, hogy már majdnem hét, igyekeznem kell amennyire tőlem telik. Amint elérem a kereszteződést, jobbról, egész közelről motoszkálást hallok. Tőlem 15 méterre a fenyő és a nyiladék határán galagonyás sűrűs folt, magas fűvel körbenőve. Előrébb osonok pár lépést, de a hang megállít! Még bőven világos van, a színek még tökéletesen láthatóak a nap utolsó előtti sugaraiban, az árnyékok sem nyúlnak még óriásira. És a fényben tőlem 10-12 méterre egy hatalmas 4-5 év körüli kan cammog ki teljes magabiztossággal, a füvet rágcsálja. Tudom mekkora, hiszen évek óta vadászom itt és ismerem a dörgést, a kanneveldéből, ami egy 1,5 ha elkerített rész a 375-ből, 4 évesen kerülnek ki a területre. Nem lőhetem meg, bármennyire szeretném, erre végképp nincs keret. Hát a mamlasz felém kezd lépni, még mindig nem vett észre. Mivel nem óhajtok uzsonna lenni, ezért hirtelen felállok, felemelem a karjaimat és rámordulok, mint egy másik kan. Villámgyorsan megperdül, de nem szalad el, csak hármat-négyet lép a sűrűs felé és megáll. Vaksi szemével félig háttal nekem engem méreget. Nekem ennyi elég is, csendben elhátrálok. És ezzel ennyi, mindenki megy a maga dolgára. Az útvonalam egy hevenyészett „U” betűt formál, melynek a jobb szára a kanos kereszteződés bal szára a szóró helye. A kettő távolsága úgy150-200 méter. Ahogy a nyiladék túloldalán lévő fenyőben, a szóróhoz vezető úton megyek, régi ismerőssel futok össze. Rézi mama az, az idei borjával. Ő egy Gím tehén, aki teljes védelem alatt áll, pár éve emberektől hozták el, de teljesen visszavadult (szigorúan nem vadászható!!!) Addig nézegetem lopakodva a lesem felé, amíg az utolsó pillanatban a szemem sarkából érzékelem inkább, mint látom a jobbra mellettem a fenyvesbe visszaváltó őzet. Kísérőnk mondta is, hogy jár ide egy gyenge suta, ami lőhető. Kissé bosszankodva, hogy ilyen mafla voltam, beballagok a sátramba és elfoglalom a helyemet. Kényelembe helyezem magam, és elérhető közelségben rakom a távcsövet és a kereső lámpát. Magamban reménykedek, hogy a suta visszajön, mivel nem riasztott, és inkább óvatosságból lépett vissza, mint sem felismerve a veszélyt. Sátram a már régóta használt „Tanyahely” nevű szórón van elhelyezve, pár akácfa alatt, úgy hogy az alatta lévő két-három körbála elé raktam közvetlen. Beülve előttem nem messze a szóró. Közelebbi széle tőlem 18 méterre van F. barátom távmérője szerint, távolabbi, kicsit balra eső széle pedig 26-28 méter. Mögötte akácos bokros kuszaság, tele váltóval. Jó szél esetén onnan jön fel a disznó a tőzeglápból. Mellettem balra a már említett pár akác úgy 5-6 méterre, azon túl egy kis tisztás után a fenyőerdő melybe az őz visszalépett. Jobbra tőlem kis tisztás, amin szarvasetető áll, azon túl 70-80 méterre tőlem szintén fenyő, utána, a már említett nagyrét. Mögöttem közvetlen egy, még egyben lévő bála, melyet akár meg is érinthetnék az ablakon keresztül, az ablak bal sarkán pedig annyi hely, hogy lövést tudjak leadni, ha muszáj. Mögötte akácos és fenyves keveredése rengeteg váltóval, itt mennek tovább a szóróról, a tőzegből érkező disznók, és innen is jön be jó néhány. A bálának egyébként "életvédelmi" funkciói is vannak, mivel ez a hátam mögött van. Ez lehet, hogy kissé furcsán hangzik, de júniusban volt szerencsém egy malacos kocával nézeteltérésbe keveredni ezen a szórón.

A bálák már akkor is itt voltak, és mivel sátram akkor jóval arrébb egy eperfa alatt volt felállítva, csak szimplán a bála mögé ülve kémleltem a szórót. Este 9- kor a magas fűben halk motozást hallottam, először csak egérre gyanakodtam. Majd kis idő múlva tőlem 7-8 méterre hangos fújás, pár lépés még a magas fűben, és tőlem 5 méterre az azonnal odavetett lámpa fényében láttam a méter magas fűben a disznó hátát, ahogy megperdül, a fű pedig hullámzott minden irányba, ahogy a malacok serege szerterebbent. A fű mögött közvetlen már az akácos. Olyan csendben vezette be a malacokat a koca a rebbenéstelen szélcsendben, hogy csak az utolsó pillanatban vettünk tudomást egymásról.

Visszatérve sátram belsejébe, csendben várom az eljövendőt, a madarak még meg-megszólalnak, de az októberhez képest szokatlanul szépen sütő nap már az utolsó sugarakat szórja. K.b. fél óra telhetett el az ücsörgés kezdete óta, és kellőképpen magamba mélyedtem. Semmi különöset nem hallok, mégis kényelmetlenül érzem kicsit magam, mintha valaki "rám vadászna", engem lesne. Óvatosan nézek körül, de semmi. Kissé előre dőlök székemen és a bála mellett nézek el oda, ahol nyáron még a disznó fújt. És ebben a pillanatban farkasszemet nézek az engem figyelő sutával! Tőlem 12 méterre áll a bála takarásában és már ugatja is szerteszét, hogy nemkívánatos a jelenlétem a számára. Vissza is húzódok a bála mögé és leereszkedve a székről, próbálok a lehető legnagyobb csendben megfordulni. Kihúzom az íjat, de csak akkor látom a vadat, amely még mindig vakkant egyet-egyet, ha még jobban baloldalra billentem a fejem, viszont akkor már az íj nem fér el. Úgy érzem, kíváncsisága előrébb hajtja majd egy pár lépést, hogy jobban megnézzen magának, ezért várom a pillanatot. Rettenetesen kényelmetlen a pozitúrám, guggolva, kicsavarodva tartom a 70#-ot, és hallgatom a hölgy káromkodását. Már 3-4perc eltelt a megfeszítés óta és a kezem igencsak remeg már. Egyet végre előrelép, most egy kicsit még próbálok kintebb hajolni, célzás és már koppan is a vessző! Sajnos azonban csak a suta mögötti fenyő tövében. Hiába gyors az íj és erős, 15 méterről egy kicsit a suta elé csavartam az íjat, így a vessző az amúgy is gyanakodva álló vad hihetetlen reflexeivel szemben alulmaradva, a szívtájék helyett a már hátrafele mozgó suta szügye előtt egy hajszálnyival suhant el. Ha egy kicsit hátrébb tudtam volna helyezni a lövést, pont jó helyen csapódik be a 100-as Muzzy penge. Kissé bosszankodva, de a sebzésnélküli rálövésnek felettébb örülve ülök vissza helyemre. K.b. 3/4 óra elteltével a szarvas etető felől tekintélyes méretű szóló kan botorkál a szóró közelebbi vége felé. Tőlem 15 méterre lépdel el, nagy disznó, erre nem szól a lehetőségem, így csak gyönyörködök, és áldom az eszem a jól rejtő sátor miatt, teljesen észrevétlen maradtam a számára. A disznó kint szöszöl, még tisztán látom szabad szemmel. Megáll a turkálásban, és visszanéz oda, ahonnan jött. Én is odafordulok, és látom, hogy akár egy kísértet golyóérett gyönyörű lapátú dámbika lép be a Nagyrét felöli fenyves szálasba, néhány tarvad kíséretében. A disznó tovább majszol. Közben be is sötétedik, így csak a jellegzetes ropogásból tudom, hogy még itt tevékenykedik. A kisördög nem alszik bennem, fogom az íjat és rálámpázok, végül is, ha meg nem is lőhetem, kísérleti nyúlnak használhatom. A 80 lumenes surfire lámpa szép, terített fényét horkanva fogadja, de mélységes megdöbbenéssel nyugtázom, és kissé fájó szívvel is, hogy tökéletesen lőhető távban áll, és jól megvilágítható. Eloltom a lámpát, és Ő egy-két perc ropogtatás után szépen tovább áll a tőzeg felöli váltókon. 9-re jön értünk az autó. Az este további részében még egy suta és egy hasonló kaliberű, szintén magányos kan látogat ki a kukoricára. A suta bírálatát már nem kockáztatom, nem látom jól, de a lámpát ez is megállja valamelyest. G. egy adag fiatal süldőt riogatott meg, kicsit korán lámpázott. Dámok is jártak felé, de bika nem volt köztük. Gyors vacsi után irány az ágy. Holnap sokat megyünk.

A reggeli cserkelésben először szinte semmit nem látni, leszámítva egy-két dám tarvadat. Bosszankodva nyugtázom, hogy valakinek nem volt szimpatikus a sátram az éjjel, mert bemenve a szóróra, reményekkel telve, hátha kint ragadt valami süldőforma jószág azt látom, hogy az egyébként lecövekelt, belülről merevített sátor, lapra van hajtva, ott, ahol este még állva hagytam. Fájószívvel veszem tudomásul, hogy egy10X10 centis szakadás éktelenkedik azon az oldalán, ahol egy nagy adag friss disznótrágya is éktelenkedik a fű közt. A sátrat visszaállítom, majd eldöntöm még mi lesz az éjjeli lesen. G.-t kirakjuk a kert felső sarkán lévő vadföldön, mert annak közepén egy lőhető, gyenge suta tépkedi a füvet.

Ez a vadföld is régi ismerősöm, itt lőttem életemben először vadra. Persze elhibáztam, még nagyon úrrá lett rajtam a vadászláz.

Mi felderítő útra indultunk, és találkoztunk is pár bikával, de mind 3,5-4 Kg körüliek voltak, tehát számunkra a nem megfizethető kategória. G.-hez visszaérve mondja, hogy a hosszában elhelyezkedő vadföldön, mely k.b. 150-200 méter széles, és 450-500 méter hosszú, baloldali hosszú oldalát a kerítés mellé telepített nyárcsemete sorok (úgy 4-6 sor) szegélyezik, jobb- és felénk eső rövid oldalát fenyves, szemközti rövid oldalát pedig a kerítés mellett szintén nyár csemete, mely a kerítéssel együtt fordul, k.b. 300 métert cserkelt a nyarasban, mikor meggyőződve, arról hogy a suta tovább állt, kilépett a takarásból. A suta tőle 25 méterre, talpra ugrott, majd egy arrébb fekvő bakot is felriasztva, elszáguldott a fenyvesbe. G. barátomnak kell még egy kis rutin, de jó vadászíjász lesz! 10 óra körül felfüggesztjük a bóklászást. A hazavezető úton a kísérő még mutat egy rábízott csemetést, melyben őzek tanyáznak. Engedélyt ad rá, hogy a koradélutáni órákban kijöjjünk, és megnézzük, mi van a mintegy 4,5 ha csemete között. Fél kettő körül ki is baktatunk, és meg is cserkelünk szépen, egy lőhető gidát. G. barátomnak átadom a lehetőséget, tudom, hogy bizonyítani akar, és ez egy könnyű terep, ráadásul egy csemete takarásában lapulunk mozdulatlanul, a gida meg felénk lépdel. A mellettem kuporgó "grizzly medve" légszomjjal küzd, próbálom türelemre inteni. Az őz 15-18 méterre áll, mikor a 80# Trykon XL útjára engedi a vesszőt. Egy apró ág viszont megmenti a gida életét. Ha nem ér bele a vesszőbe, akkor az a szügy és a bal lapocka között fúrta volna keresztül magát, így viszont a jó magasságban, a szügy jobb oldala mellett suhan el. A gida csak reflexből ugrik meg, fogalma sincs mi történt, minket észre sem vett. 150 méterről gyanakodva figyel, miközben mi a vesszőt kezdjük keresni. Fel is hagyunk a gida zaklatásával, hiszen indulunk vissza a dámokat kutatni. Ma délután teljesen rám hárul a kíséret, amit azért élvezek is egy kicsit. Már előzőekben megegyezünk G.-vel, hogy a sátramat az övé mellé visszük a szóróra, nincs kedvem megint a kanokkal fájdítani a szívem. Költözés után gyönyörű cserkelés. Szép az októberi erdő ezer színe és a napsütés! G. szórójától egy vadrágó felé vesszük az irányt. Ahogy keresztül küzdjük magunkat a fenyő szálason, Előre nézve két bikát és tarvadakat pillantunk meg. Az egyik bikát jónak ítéljük. Nagyon óvatosan cserkelünk, az első 50 méter gond nélkül megvan. Most viszont jön a második 50, ami már nehezebb játék. A bikák is elfele indulnak, így utolsó kétségbe esett próbálkozásként a fenyő törzsét kezdem ütni egy a célnak megfelelő kinézetű vaskosabb ággal. A bikák megállnak és figyelmek! Még egy kis ütögetés és dörgölés, és egy kis kaparás is vele. S lőn csodálkozás, a kiszemelt bika tesz is felénk egy pár lépést! Talán sikerült megtéveszteni. Kis idő elteltével és még vagy 10 méter megtétele után, ami részünkről történik, szomorúan tapasztaljuk, hogy a bika megfordul és tovább áll. 40-45 méterre tudtuk megközelíteni, és ez a bika volt legközelebb hozzánk a három nap alatt. Halkan taglalva az eseményeket egy kis vargabetűvel visszasétálunk sátrainkhoz, és elhelyezkedünk. A nap már erősen hanyatlik, egyre hidegebb van, és szél is fúj, ráadásul az egész les alatt nem tudja eldönteni honnan is szeretne fújni. 9-re itt az autó is értünk.

A les eredménytelen volt. Még szürkületben kacsák érkeztek a szóróra, majd később, alig észrevehetően a két tegnap is itt járó dám tarvad. Sötét volt már mikor egy feltehetőleg egyes disznó először mögöttem, majd G. mögött óhajtott a szóróra érkezni. Mivel néha odalibbentette szagunkat a szél, gyanakodva horkantgatott, de azért jött. Úgy látszik, mégis van a sátraknak valami szagblokkoló hatása, de nem hinném, hogy több mint egy földi lesnek. Szóval őkegyelme vagy 10 méterrel mögöttem motoszkált, mikor megpróbáltam rálámpázni. A lámpafényt elugrással viszonozta, látni sem láttam hogy milyen forma disznó. Negyed óra-20 perc elteltével és 8-10 méterrel arrébb, ugyanez játszódott G. barátommal el. Ő lámpázott, disznó el, és sem Ő, sem én nem láttuk a disznót a sűrű ágú fenyvesben. Meg is unta a zaklatást a poca és továbbállt.

Kissé komoran indulunk a csemetekertbe, de azon jóleső érzéssel, hogy a kandallóba meg van rakva a fa, csak gyújtani kell! Bizony az Ősz úgy lopakodik be szép lassan napjainkba, hogy szinte észre sem vesszük, csak érezni, hogy jóval hidegebb van egy szép esti les után, mint pár nappal ezelőtt.

Reggel 6-ra már készen állunk mostani itt tartózkodásunk utolsó vadászatára. A hideg, úgy látszik a vadat is másfelé viszi. Egész reggel semmi, cserkelés közben egy dámborjat mozdítok a váltónál álló G.-ék felé. Néha egy-egy bohókásan integető dámhátsót látni de nagyon messze, semmi egyéb. Itt-ott hallani a bikák küzdelmét, és látni is párat, de mindnek sietős a dolga éppen, folyamatosan tempósan mozog a vad. Most tegnapi leshelyünktől kissé balra és beljebb a kert közepe felé egy pár hektáros fiatalos mellett haladunk, hátha találunk valamit. Szemem sarkából valami vörhenyeset látok az egyik sor tövében, egy kis, pár méteres dombocska felső 1/3-ánál. Nem tulajdonítok neki jelentőséget, de mikor visszafelé jövünk ugyan ezen az úton, felismerem hogy őzsuta az. Eddig úgy ítéltem, hogy csak egy száraz fenyőág. Gyorsan megegyezünk, hogy én megyek felé, mert nagyon rossz a takarás, G.-t valószínű előbb kiszúrná. Addig Ők kocsival kicsit megkerülik. Egyedül maradok, a szelem jó, a vad semmit nem vett észre eddig, ezért 3-4 sorral mögötte a sorokkal párhuzamosan elindulok felé, így balkéz felől fog esni. Most úgy 150 méterre lehet, ha sikerül vele egy vonalba kerülnöm, 20 méteren belül lesz, és az én soromban ott pont jó a takarás. Homokos az ajzat, csendes rajta a haladás, de óvatosan kell mozogni, mert a vad sem bolond, stratégiailag az egyik legjobb helyet választotta a délelőtti ejtőzésre, és a 35-50 cm-s nyárcsemeték nem sok védelmet adnak. Ráadásul a dámok ki is egyelték egy kicsit, így még a sorok is ritkák. 10-15 perc alatt elérem az ideális helyet, zihálok kicsit, ezért pihenek pár percet. Kezdem nézni, hogy is fekszik a hölgy, mikor egyszer csak váratlanul feláll, és elindul tőlem el fele. elmegy vagy 25-30 métert, majd felkapja a fejét és még egy 80-ast rádob futásban, előttem vált át. Maga mögé néz, oda, ahonnan G.-éket hallom. De tőlem most éppen szagot kap, ahogy felállok, ugatva tovább vágtat. Ez nem sokon múlott. Utolsóként még egyszer megnézzük a vadföldet, ahol G. a sutát zaklatta meg. Szinte ugyanott csipeget most egy jókora sutagida, de nyári szőrben van, így lőhető. Most én is kiszállok, és a 300 méterre legelésző őzet együtt cserkeljük olyan formán, hogy én lemegyek a kerítés melletti nyaras cserjésbe, G. pedig a másik hosszúoldal erdőszélén lopakodik. Szeretném, ha Ő jutna lövéshez, így ezzel a felállással hozzá jóval közelebb lesz a vad. Jó 20-25 perc alatt le is érek a cserjésben az őz magasságáig, most egyvonalban vagyok vele, de így tőlem k.b.80-100 méterre van. Nézem G.-t merre járhat, de csak hosszas erőlködés után veszem észre, hogy valami mozdul az erdőszélen. Jóval megelőztem, nekem sokkal könnyebb volt idáig a terep, de innen képtelenség tovább menni, 3 centis fű van a réten, ami olyan sík, mint egy biliárdasztal. Az álcaruha viszont félelmetesen láthatatlanná teszi G.-t, csak akkor látom ha mozog, vagy a tárban lévő vesszők tollai megvillannak. Ő is megtesz 250-260 métert, de közben a vad megy el előle, én is kénytelen vagyok néha pár métert még tovább csúszni, hogy tartsam a helyzetemet. Csak akkor lesz esélyem lövésre, ha G. valami hibát vét, és a vad, felém mozdul. Az őz mintha valamit hallott volna, G. felé néz, és bizalmatlanul tovább húzódik a túlsó rövid oldal felé sétálva, melyre lassan ráfordul az én nyaras csemetés oldalam is. Még 5-6 perc és be is lép az első sorba. Nincs már sok esélyem, lesietek csendben a nekem keresztben álló sorig, melyben már 2-2,5 méteresek a csemeték, és inkább bokorra hajaznak, mint fára. G. is tovább jön szép csendben, nagyon kell most figyelnünk egymásra, mert egymás felé mozgunk. 50-60 métert haladok, már majdnem kiérek a földútra, amin G. halad, és melynek jobboldali végén, a rét túloldalán ott áll, k.b. 450 méterre a kísérő, és minket kémlel a 8X56-os keresőn keresztül. Mivel gyanítom hogy tovább állt a vad, még beljebb megyek 4-5 sort, de semmi, ezért vissza is jövök azon a csendes váltón amin bementem. Most ismét az első sorban vagyok, és megyek az út felé. Előttem 18-20 méterre meglátom az őz fejét. Magas fűben fekszik, azt rágcsálja, az alatt a nagyobb csemete alatt, ahol belépett. A szelem jó, G.t most nem látom, csak azt, hogy a lövésirányban a vadon kívül semmi nincs. Mikor erről biztosan meggyőződök, guggolva megfeszítem az íjat, és szép lassan felegyenesedek. Az őz még mindig nem vesz észre, de fekvő testét nem látom, nem tudom eldönteni, hogy hosszában vagy keresztben fekszik. Ráillesztem az első tüskét a nyak tájékra, ahol a gerincvonalnak lennie kell. Nem szeretem az ilyen lövést, de meg van azaz előnye, hogy kicsi a sebzés esélye, mert vagy jó helyen üt be a vessző, vagy hibázik és az ijedtségen, esetleges felületi sérülésen kívül nem okoz mást. Az oldás pillanatában szinte azonnal látom a fej elfordulását, de most áldom a gyors íjat, mert szinte ugyan ebben a pillanatában hallom is a jellegzetes reccsenést. A gida fel sem áll csak elvágódik és rúgja a földet. Azonnal oda rohanok, mert gerinctüskelövésnél is így reagál a vad, de ez a vad már nem áll fel innen. Odaérve látom hogy a vessző, a vad bemozdulása miatt, a nyak bal oldalán, a koponya felöli első csigolya tövében hatolt be, és a kisagyi részen keresztül haladva azonnal megölte a vadat. A jobb oldalon az állcsont és az állkapocs találkozása felett és kicsit hátrébb repült ki. G. is oda ér, mutatja a földútba félig befúródott vesszőt. Észre sem vette hogy az őzet keresztüllőttem. A kísérő is megérkezik, és széles vigyorral gratulál. Ilyen szépösszhangú, hosszú, sikeres cserkelést még nem látott élőben. Kissé szégyenkezem G. barátom előtt, ezt a sutagidát neki szántam, de nyugtat, hogy Ő úgysem látta hol fekszik.


Együtt örülünk mindhárman a sikernek, és sátrainkat begyűjtve indulunk a szálláshely felé. Induláskor eszembe jut G. három nappal ezelőtti megjegyzése: Péntek 13-a van!

Prológus: Indulás előtt egy nagyon kedves, és nagyon jó vadászíjász barátom egy rövidke levelet küldött, melyben az alábbi állt!:" Isten áldja nyiladat, a vad ne szenvedjen!" Fenti sorok meghallgatást nyertek, és ezúton is KÖSZÖNÖM Barátom!

 
< Előző   Következő >
© 2018 Magyar Vadászíjász Egyesület
Joomla! is Free Software released under the GNU/GPL License.