Bejelentkezés

Jelenleg online

Senki
   
   
   
   
   
   
   
   
 
Szabó Zsolt - Az utolsó percek Nyomtatás
Írta: Administrator   
2008. October 20.
Még gyerek voltam, amikor édesapám egy horgászhétvégén meglepő módon filozofikus magasságokba emelkedett. Schrödinger macskájának esetéhez hasonlította a horgászat azon szakaszát, amikor a pecás egy hosszabb eseménytelen idő eltelte után kitekeri a zsinóron lógó horgot a vízből, hogy meggyőződjön arról, hogy rajta van-e még a csali. Ilyenkor mindig attól fél az öregem, hogy éppen egy kukacra ráharapni készülő hal orra elől csavarja ki a damilt. S hogy miért jutott ez most eszembe, hát mert valami hasonló történt velem a Túzbereki vadásztársaság erdejében. . . Este fél hét tájban értem ki a szóróra. Felmásztam a szokott fámra, és kényelmesen elhelyezkedtem. Az erdő még zajos volt a madárcsicsergéstől. Egy óra elteltével aztán leintette a kórust az éj karmestere, s jótékony csendet varázsolt köribém. Szeretem ezt a pillanatot.

Eseménytelenül teltek a percek, így gondolataim a két héttel ezelőtt elhibázott borz körül jártak. Sajnáltam nagyon a félresikerült lövést. Liti barátommal Pesten összefutva ki is elemeztük, hogy valószínűleg belecsavarhattam az íjba a meredek lövés, és a fegyverlámpa felkapcsolásának köszönhetően.

Kilenc óra, és semmi. Még az a suta a bakgidájával sem zavarta meg magányos perceimet, akik rendszeresen e szórót látogatják. Pedig nagyon szeretek bennük gyönyörködni. Jól ismerem már szokásaikat. A suta érkezik meg elsőnek, de nem kezdi el csipegni a kukoricát, hanem figyel. Hamarosan beoldalog a gida is, aki már nem olyan éber, és egyből nekilát ropogtatni. A suta is lassan megnyugszik és ő is követi utóda példáját. Nem időznek sokáig soha.

Háromnegyed tíz. Lassan itt az autó értem. Mint mindig, a megbeszélt találkozó előtt negyed órával elkezdem összecsomagolni a dolgaimat, és már kötöm is a kötelet az íjra, hogy leeresszem, amikor hírtelen valami megmagyarázhatatlan érzés azt súgja, várjak.

Tétovázva bár, de úgy döntök, várok még öt percet. S ekkor avarzörgésre leszek figyelmes. Nagyon lassan leoldom a kötelet az íjról, és egy vesszőt felhelyezek a kifutóra. Valami itt motoszkál a fám alatt. Biztos vagyok benne, hogy nem őz, rókára tippelek. Finoman kihúzom az íjat, majd a zaj felé fordulok és felkapcsolom a lámpát. Ezüstösen megcsillan a borz bundája. Szíven a torkomba furakszik, nyelni sem tudok az izgalomtól. Próbálok lehiggadni és múltkori hibámból tanulva, koncentrálok a lövésre. Egy apró ujjperc mozdulat, és a vessző átszalad a borz testén. Hangos morgás, és a vessző eltörése jelzi a találatot. A borz egy félkört leírva bevágódik a sűrűbe. Ebben a pillanatban megérkezik István az autóval. Még remegek a vadászláztól, de félhangosan suttogom neki, hogy várjon egy kicsit, mert most lőttem egy borzot. Csendben lemásztam a fáról, és közösen megnéztük a rálövés helyét. Vér és vékonybél darabok a rálövés helyén, de vessző sehol. Biztosan elvitte magával. Bő vérnyomon mentünk úgy hatvan métert, amikor is megtaláltuk őnagyságát. Egy idős borzasszonyság került terítékre (a koponya lefőzésekor konstatáltam, hogy az alsó és a felső álkapocs kapcsolódásánál lévő porcok egészen el vannak már csontosodva).

Hazafelé autózva áldottam az eget, amiért vártam az utolsó pillanatig, és ez után is csak akkor fogok elkezdeni összepakolni, ha már a kísérővadász megérkezett. Ő igazán várhat még néhány percet…

Sajnos nem volt nálunk fényképezőgép, így csak egy mobiltelefon-fotó készült a borzról, de a koponyája hamarosan ott fog fehérleni az asztalomon.

 

Szabó Zsolt

 
< Előző   Következő >
© 2018 Magyar Vadászíjász Egyesület
Joomla! is Free Software released under the GNU/GPL License.