Bejelentkezés

Jelenleg online

Senki
   
   
   
   
   
   
   
   
 
A „kis” koca Nyomtatás
Írta: Kiss Róbert   
2011. February 28.

A vadászati idény vége előtt mindig próbálunk összehozni egy közös vadászatot a barátaimmal. Füzérkomlósra már az év végére is be volt tervezve egy vadászat, de arra nem tudtam elmenni, így már alig vártam a következő lehetőséget. A múlt hétvégén össze is jött a lehetőség, de sok vadászcimbora a munka, vagy családi elfoglaltság miatt nem ért rá, így csak Lajos barátommal ketten vágtunk neki.

Péntek reggel találkoztunk nála, összepakoltunk és egy autóval mentünk tovább. Az út alatt megbeszélgettük az elmúlt időszak történéseit, valamint elkezdtük tervezgetni a vadászatot is. Mivel már elég sokszor voltunk itt, elég jól ismertük a vad által frekventált váltókat, csapákat, szórókat. Azon gondolkodtunk, hogy most melyik is lenne a jó választás. Mivel az autó csomagtartójában egy lessátor és egy mászóles lapult, és én még is csak jobban mozgok a mászólessel(pedig nem kis tériszonyom van), mint 72 éves”öreg” barátom, így abban maradunk, hogy ő megy a sátorral én pedig a mászóval. A helyválasztást illetően pedig hagyatkozom az ő nagyobb tapasztalatára. Tizenegy óra körül meg is érkezünk a Fehérsziklához. Mindig szívesen térek ide vissza, nem csak azért, mert nekem mint síkvidéki gyereknek tetszik ez a gyönyörű hegyes dombos környezet, hanem azért is mert máshol még nem tapasztalt bizalom van felénk(saját autóval közlekedhetünk a területen, nincs kisérő, akkor megyünk ki és jövünk be mikor akarunk).

Amire nincs szükségünk kipakoljuk az autóból, megebédelünk, és már megyünk is kifelé.  Az út közben az erdő szélén egy csipegető sutát és gidáját látunk. Aztán a kis Suzukival nekiindulunk a doboldalnak, de az út annyira sáros, hogy kénytelenek vagyunk kerülni, mert a sok cuccot nem akarjuk cipelni. Ahogy tovább megyünk elérjük az erdő szélét ahová egy út vezet befelé, mely mellett 250-300 méterrel bentebb van egy szóró, és azt a helyet gondoltuk ki nekem. Bemegyünk az autóval, és megállunk úgy ötven méternyire a szórótól. Kivesszük a mászólest, íjat, hátizsákot és körbenézünk. Az út jobb oldalán van a szóró, bal oldalt úgy 15-20 méterre pedig az a fa amire a mászólest rakni szokták. Ez a fa nem igazán tetszik nekem, mert felnézve mögötte az erdő nem elég sűrű, így elégé ég hátterem lenne, úgyhogy körbenézünk egy másik alkalmas fát keresve. Nem is keresgélünk sokáig, kicsit fentebb az úton találunk egy alkalmas fenyőt. Egy kisebb fa van előtte, ami kicsit zavarhat majd a lövésben, de egy kötél segítségével gyorsan megszabadulunk a száraz ágaitól, így már kevésbé lesz zavaró. Lajos nem is marad tovább jó szelet kívánva, már megy is tovább a saját leshelye felé, ahová a sátrat állítani fogja.

Miután magamba maradtam, felszerelem a fára a lest, és nekilátok öltözködni. Felveszem a biztonsági hevedert, rá a kabátot és az álcaruha felsőjét, az íjat leteszem a fa alá, majd rákötöm a felhúzó zsinórt, hátizsák a hátamra, a les két részét összekötöm, hogy nehogy mászás közben lecsússzon, és nekilátok a mászásnak. Kicsit lassan haladok, mert nem akarok nagyon kimelegedni. Felérek úgy 4,5-5 méter magasra, körbenézek. Megnézem milyenek a lövési helyzetek. Magamban nyugtázom, hogy minden okés, úgyhogy nem mászom tovább. Először kikötöm a biztonsági hevedert a fához, majd becsavarok egy kampót és felakasztom a hátizsákom. Szusszanok egyet, majd felhúzom az íjamat. A tárból kiveszek egy száz gr-es muzzy hegyes veszőt, a kifutóra teszem, majd az íjat a combomra téve körbenézek és szemügyre veszem a környéket. Az út másik oldalán tőlem 15 méterre van a szóró, melyre mászás előtt három csíkban kiszórtam a kukoricát. Ezen az oldalon három jól kivehető váltó húzódik, melyek egyenesen a szórónak tartanak, az út másik oldalán pedig egy váltó távolodik el a szórótól. Körülöttem mindenütt erdő, telepített fenyő, bükk vegyesen. Aljnövényzet egyáltalán nincs, csak az kiszáradt és kidőlt fák borítják néhol a talajt.

A fák között még 3-4 cm hó van, aminek örülök az esetleges későbbi utánkeresésre gondolva. Még minden csendes, nem mozdul semmi, gyönyörködöm az alattam elterülő erdőben, és magamba szívom a téli erdő friss illatát. Egy óra múlva hangokat hallok mögöttem, de nem nagyon akarok mocorogni, így nem látom meg a hang forrását. Eltelik további fél háromnegyed óra események nélkül, mikor egy fiatal dámbikát veszek észre tőlem jobbra az fák között. A bika 90-100 méterre van tőlem, apró lépéssekkel folyamatosan távolodik tőlem, így nem tudom jobban szemügyre venni. Alig tűnik el a dám sziluettje, mikor a tőlem messzebb lévő váltón egy disznót látok közeledni. Úgy ötven métere megáll, de pár perc várakozás után, szinte beront a szóróra. Egy hatalmas koca, úgy másfél mázsásra becsülöm legalább. Nem foglalkozik semmivel, teketóriázás nélkül nekikezd ropogtatni a tengeri szemeket. A vendéglátónkkal úgy egyeztünk meg, hogy lőhető a malac, süldő, kisebb koca, de ugye ez nem az utóbbi kategória, így lövésre nem is gondoltam, hanem néztem azt az őserőt, amit ez a hatalmas disznó mind a habitusával, mind a kinézetével sugallt. Szinte minden szőrszálát láthattam, hiszen max tíz métere volt tőlem. Egy pár perc múlva, ugyanazon a váltón két másik disznó jelenik meg, ezek is berohannak a szóróra és azonnal nekiesnek a kukoricának. A két új jövevény is koca, de kisebbek mint az első disznó. A nagyobb nem is nézi jól szemmel őket, állandóan megpróbálja elverni őket. Nézem ahogy civakodnak a kukoricaszemeken, forgolódnak jobbra balra, innen onnan próbálnak felcsippenteni egy-egy szemet, mikor a hátam mögül egy negyedik disznót is észreveszek, olyan csendesen érkezett, hogy már szinte csak  akkor vettem észre mikor már a szórón volt. Szép koromfekete téli bundás koca, ez a legkisebb a négy közül. Erősen távcsövezem, már a lőhető kategóriának gondolom. Csak az tart vissza, hogy nem szeretnék egy lövéssel több disznót lőni, és ez már így február közepén már könnyen előfordulhat, ezért alaposan szemügyre veszem, végül csak arra jutok, hogy megpróbálom elejteni. Óvatosan minél apróbb mozdulatokkal felemelem az íjamat a combomról. A vaddisznók szerencsére annyira a tengerivel vannak elfoglalva, hogy nem veszik észre a mozgásom. Még nem tudom kihúzni az íjat, mert nem áll keresztbe a kis fekete, fejjel felém szemezgeti a kukoricát. Így telik el vagy10-15 perc miközben a pulzusszámon is egyre jobban emelkedik, és érzem, hogy a szívem is zakatol, mire a disznó rendesen keresztbe fordul, a jobb oldalát mutatva nekem. Egész lassan megfeszítem az íjam, nagy levegő, megpróbálom a külvilágot teljesen kizárni, és csakis a sikeres elejtésre koncentrálni. Mikor úgy érzem, hogy a piros pont a helyén van egy apró mozdulattal megérintem a billentyűt. Egy pillanattal később a vessző el is éri célját, de nem repül át a vadon, a nock zöld vége éppen kiáll egy kicsit. Az egész pár másodperc alatt lejátszódik, nekem mégis minden pillanat bevésődik az emlékezetembe. A három másik disznó tőlem balra, a meglőtt jobbra kezd távolodni. Figyelem a kis feketét, a lövés jó, a szívtájék fölött egy tenyérnyivel találtam el, próbálom szemmel követni a későbbi utánkereséshez, hogy merre megy, mikor úgy ötven méternyire tőlem eldől, és pár utolsót rúgva távozik a földi létből. A szívem még mindig hevesen ver, csak lassan nyugszom meg, örömöm határtalan. Amúgy is egy vidám embernek tartanak a többiek, de ilyenkor szerintem még a lelkem is velem együtt mosolyog. Ránézek az órámra, majdnem négy óra van, Lajost nem akarom zavarni a telefonálással, így csak egy sms-t küldök neki. Egy pár perc múlva visszahív, mondja még marad egy fél órát, én is várjak és majd együtt kizsigereljük. Az idő lassan telik, vizslatom az erdőt, de nem látok semmi érdekfeszítőt. A fél óra eltelte után lassan nekilátok a leszállásnak, íj leereszt, hátizsák felvesz, biztonsági heveder kikapcsol, és már ereszkedek is lefelé. A lefelé kicsit gyorsabban megy, mint felfelé, a zsákot leteszem és már nézem is a rálövés helyét. Egy pár lépés teszek és megtalálom az első vérnyomot, mely egyre intenzívebbé válik, a muzzy tette a dolgát, a havon kb. harminc centis sávban látszanak a vércseppek, igen könnyű követni a vaddisznó nyomát, és a rálövés helyétől hatvan lépésre meg is találom. Egy kicsit meg is lepődöm, mert nem gondoltam ekkorának, fentről kissebnek tűnt( a másik háromhoz képest legalábbis), vakarom is a fejem, hogy fog ez beleférni a süldő méretbe. A jobb oldalán fekszik, a kimeneti nyílásnál egy nagy kupac habos tüdővért látok. Egy pillanatra megállok a disznó mellett és köszönetet mondok Szent Hubertusznak a sikeres elejtésért. Visszamegyek a csapán próbálom megtalálni a vesszőt, az elején meg is találom eltörve a vesszőt, csak a tollas vége van meg, a másik részét hiába keresem sehol nem találom.

Közben megérkezik Lajos is, és együtt vesszük szemügyre a zsákmányt. Tényleg szép fényes fekete nagy sörényű vaddisznó.(ilyen szépet még sosem lőttem) Barátom gratulál, kapom a töretet, és neki is kezdünk a zsigerelésnek, mert már kezd sötétedni. Nézem a lövés helyét, mind a két oldalón telibe kapott egy-egy bordát, és mivel a kisördög ott motoszkál bennem, megnézem a malactartót is, de szerencsére semmit nem találok. A végét már csak fejlámpánál látjuk, és mire végzünk, teljesen ránk sötétedik.  Ketten kihúzzuk az autóhoz, felszereljük a mobil vadrácsot, majd rátesszük a disznót és már haladunk is befelé a sötét erdőben, csendesen mint a szellemek. Mikor beérünk rátesszük a mérlegre, ami 49,5 kilót mutat, (fel is nevetek)majd mehet is be a hűtőházban.

Az este folyamán a vadászházban a vacsoránál(nagyon finom vadast ettünk ), mind a ketten töviről hegyire elmeséljük a délután történteket, közben pedig elszopogatjuk a barátom által hozott eperfahordóban szelídített, Tarpai szilvóriumot. Hamar nyugovóra térünk, a friss élmények és a jó levegő hatására korán elnyom minket az álom.

Nem kelünk korán, este úgy beszéltük meg, hogy reggel nem vadászunk, kimenni kimentünk de csak áttesszük egy másik helyre a lessátort, és szórunk ki egy kevéske takarmányt, majd visszamegyünk a vadászházba és egy tartalmas reggeli után szundítunk még egy kicsit, de tizenegy órakor már újult energiával újra vadászni indulunk. Most is hamar felcihelődök a fámra, minden elrendezek, hogy kézre essen, és elégedetten nézek körül, és hallgatom az erdő csendjét.  Most is esemény nélkül telik el az első másfél-két óra, de ami ezután következik arra nemigen számíthattam. Egy kis idő múlva hó ropogás zaja üti meg fülemet, az út másik oldalán a domb alján néhány dámot veszek észre, tehenek, borjak, bikák vegyesen, nem jönnek be a szóróra, hanem úgy jó száz méterre tőle félkörívben elkanyarodnak, majd átjönnek az út ezen oldalára, és egy hó mentesesebb részen elkezdik turkálni az avart. Távcsővel nézegetem őket, fel is fedezek egy érdekesebb fiatal bikát. A jobb agancsa jó két tenyérnyi lapát, viszont a balszára csak pár centiméteres gircses-görcsös ágak. Lajosra gondolok, neki különösen tetszenek az ilyen rendellenes agancsú bikák.

De nem tudok sokáig gyönyörködni benne, mert az erdő szélen néhány muflont látok meg, melyek az úton szép lassan közelednek felém. Először csak tíz-tizenöt darabot látok, de egyre többen lesznek, egészen közel jönnek úgy ötven méterre a szóróhoz, majd megállnak és egyik sem mozdul. A szívem megint zakatol, mert régi vágyam egy muflon elejtése, és a jerkebárány és juh, most lőhető volt számunkra. Eltelik vagy tizenöt perc, de az egész csapat csak egy helyben áll, nem mozdulnak, mire két fiatal kosbárány és egy juh vezérletével csak megmoccannak és elindulnak felém. Szép lassan ellepik a szórót, több mint ötven darabot számolok.

Éhesek lehetnek mert nekiesnek a kiszórt kukoricának. Egyetlen egy nagyobb csigájú kos van köztük, úgy 60-70 centisre saccolom a szarvát( Hej ha egyszer egy ilyent lőhetnék!). A többi csak fiatal egy két éves kos, juhok és bárányok vegyesen. Gondolkodóban esem, mit is csináljak az íj a combomon, mozdulni se nagyon merek, pedig az íjat csak ki kéne húzni valahogy. De olyan közel vannak, a legközelebbi csupán tíz métere van tőlem és a legtávolabbi sem lehet 25 méternél messzebb, hogy nem tudom, hogy kezdjek neki, hogy ne vegyenek észre. Próbálom kiválogatni, melyik lehet jerkebárány, de olyan nagy a kavarodás és annyian vannak, hogy mire kiválasztok egyet, néhány pillanat múlva már szem elől is tévesztem, vagy négyen öten elé állnak. Majd valahogy szépen lassan csak fel tudom venni az íjat(nem veszik észre szerencsére), és meg is feszítem, de egyszerűen nincs tiszta lövési helyzetem, tartom az íjat amíg bírom, de kénytelen vagyok visszaengedni. Ezt a mozgást már észreveszik, de szerencsére csak kicsit ugranak odébb, majd újra enni kezdenek. Azt hogy kihúzom az íjat és visszaengedem a következő háromnegyed órában még négyszer eljátszom, és közben a nagy vadászlázban elkövetek egy igen amatőr hibát. A visszaengedések után nem tolom vissza a vessző nockját az idegre, és a negyedik visszaengedés közben lepattan a veszőm az idegről és leesik a földre. Szidom magamat, hogy lehetek ilyen bamba. Ez már sok volt a muflonoknak és nagy hó ropogás közepette tovább állnak. Addig- addig válogattam, vártam a jó lövési helyzetre, míg sikerült elbaltáznom a helyzetet. Juhot ez idő alatt lőhettem volna tízszer is, meg Murphy törvénye szerint a nagy kos is keresztbe állt tőlem tíz méterre. De a kezdeti dühöm hamar elpárolgott, és annak is örültem, hogy ilyen közelről láthattam ezeket a szép állatokat, és abban reménykedtem, hogy a következő esetben már sikeresebb leszek. A délután folyamán már nem láttam mást közelebbről, csak néhány dámot bent messzebbre az erdőben. Nemsokára be is esteledett, és meg jött Lajos is. Az este megint kitárgyaltuk a történteket, ki mit látott. Neki ma sem volt szerencséje, csak két nagyobb kant látott, de azt is csak messzebbről.

Vasárnap reggel korán ébredtünk, még alig világosodott mi már kint is voltunk. Most a barátom mászott fel a fára, hátha neki is szerencséje lesz itt, én pedig fényképezőgéppel a nyakamban cserkelgettem egy kicsit. Csináltam is egy pár jó felvételt a tájról, de vadról nem sikerült. Kilenc órára beszéltük meg a vadászat végét. Lajos most sem jutott lövési lehetőséghez, de azért pár szép dámbikát ő is látott.

Rövid idő alatt összepakoltuk a leseket, majd mehettek vissza a csomagtartóba, mi pedig a vadászházba. Ott elköszöntünk vendéglátóinktól, megköszöntük az igen szíves vendéglátást és kis idő múlva már hazafelé robogtunk. Az autó kissé lassabban falta a kilométereket hazafelé, lehet hogy a sok élmény miatt a rakomány volt nehezebb, de lehet hogy mi sem akartunk olyan gyorsan visszatérni a szürke vadászat nélküli hétköznapokhoz.

 Sample Image

Utolsó frissítés ( 2011. February 28. )
 
< Előző   Következő >
© 2018 Magyar Vadászíjász Egyesület
Joomla! is Free Software released under the GNU/GPL License.