Bejelentkezés

Jelenleg online

Senki
   
   
   
   
   
   
   
   
 
Kicsi a bors...és harap Nyomtatás
Írta: Glück Balázs   
2009. May 05.

Kicsi a bors...és harap



- 2009 Április 26. -


Lelkesen készülődünk az esti vadászatra. Tervezgetünk, latolgatjuk a lehetséges helyeket. Mivel elkezdődött a vadkár szezon, és megjelentek az első kukoricavetések arra jutottam, hogy itt az ideje egy kis kúszás mászásnak, azon kívül a vendéglátó barátommal szemben is korrektebb dolog most a „megvédendő portékára” összpontosítani, mint a könnyebb eredménnyel kecsegtető szóróra ülni. Kiderült hogy az egyik belső kb. 30ha-os területet pár napja vetették el, és a villanypásztort mostanáig nem sikerült felállítani. Ez a pár nap elég volt a sertevadnak, hogy tetemes károkat okozzon. Nem sokáig töprengek, ez lesz a célpont!

Fél nyolckor értem ki a területre. Északi szél fújt vagyis a lehetséges leshelyeim száma erősen korlátozott. A földterület egy domboldalban volt. A vetés, és a domb alját egy fákkal tarkított árok szegélyezi, amiben a disznók egy forgalmas váltórendszert „üzemeltetnek”, és innen váltanak ki a vetésre. A szél a dombtetőről épp az árok felé fújt, így szinte a legrosszabb helyzet állt elő. Amíg ki nem váltanak addig van csak baj, mert utána alájuk tudok kerülni, és tökéletes helyzetben leszek. Arra jutottam, hogy az árokrendszer legvégén csinálok magamnak egy leshelyet, ahonnan bár messze lesznek a disznók, de legalább esélyem van a becserekelésükre. A kukoricavetés úgyis szinte „világít” este, vagyis ha kijön valami akkor akár kétszáz méterről is látni fogom. Így is tettem, és az árok oldalában a vetés irányába egy keskeny kis fekhelyet készítettem magamnak.

Fél kilenc környékén egy róka szalad ki az erdőből, és lázasan keresgélni kezdte a kukorica szemekre áhítozó pockokat, egereket. Egy kis idő múlva a vetés kellős közepén leült és figyelt. Kb. 100-120 méterre volt tőlem. Cincogtam. A róka - mintha kötélen húzták volna – egyenesen felém vette az irányt, majd megállt. Ismét cincogtam, és a hatás ugyanaz. Nagyjából 20-22 méteren megállt, de akkor már észrevett, mert kihúztam az íjat. Muszáj lőni (bár szemben áll) mert egyértelműen észre vett, és el fog menni. A következő pillanatban már oldottam is. A vessző a róka mellkasa mellett néhány centivel fúródott a laza talajba, ezután a ravaszdi kicsit értetlenül, szépen lassan eloldalgót. Visszafeküdtem a leshelyembe.

Kilenc óra után tíz percel láttam meg az első „fekete pontot” a vetés, tőlem legtávolabb eső sarkában, szinte a dombtetőn. Pár percre rá a következő disznót is megpillantottam. A helyzet nem túl kecsegtető. A disznók nem onnan érkeztek, ahonnan vártam őket. Ha az árok szélén elindulok feléjük, akkor azokat a disznókat biztosan elzavarom, amik esetleg onnan szeretnének kiváltani, hiszen a szélirány továbbra sem volt megfelelő, és félek tőle hogy ezeknek a disznóknak köszönhetően a most kiváltott példányok is eliszkolnak. Várok. Hátha kiváltanak, az árok felől várt példányok is.

Több mint fél óra telt el, és a többi disznó sehol. Időközben a dombtetőn lévő süldők velem párhuzamosan kezdtek mozogni, így anélkül tudtam elindulni eléjük, hogy az árok nagy részét „beszeleletem” volna. Elindultam a vetésen négykézláb. Ez a vadászatnak egy olyan módja amit egy külső szemlélő teljesen reménytelen, és esélytelen idiotizmusnak tarthat, hiszen a vetésen a disznó éppen olyan könnyedséggel vesz észre, mint én őt. Lényegében mint egy fekete pont „ragyog” az ember fia is, miközben szépen lassan a térdével töri a földhantokat, és egyre közelebb lopakodik a prédához. Közel fél órás meneteléssel olyan közel kerültem hogy szabad szemmel láttam a disznót magam előtt a szürkületben. A távolság körülbelül 50 méter. Várok, hátha felém jön, és így csökken a távolság. Nincs szerencsém, a disznó szépen lassan tőlem távolodva bontogatja a sorokat. Más választásom nincs, tovább kell mennem felé. A távolság kb. 30 méter lehetett mikor felemelte a fejét és felém nézett. Összekuporogtam, és halkan, rendszertelenül röfögni kezdtem. Alig hittem a szememnek hogy egy ilyen nyilvánvaló helyzetben amikor még az emberi szemnek is viszonylag jó látási viszonyok vannak, működik a figyelemelterelésnek ez a módja. Hasonló helyzetben már többször voltam, és mindig tudtam hogy a disznónak rossz a szeme, de hogy ennyire, azt nem hittem volna. Evett tovább. Csoszogtam még egy kicsit, majd kb. 25 méteres távolságnál kihúztam az íjat, rávittem a pontokat, felkapcsoltam a lámpát. A disznó azonnal szaladni kezdett, és az erdő felé vette az irányt. Nincs igazság! A térdeim szétmentek (lényegében a 30 ha felét térden jártam be) a disznó pedig elment.

Mivel az est leszállt úgy döntöttem, hogy a vetés közepén maradok, és lefekszem. Azon járt az eszem hogy milyen felszerelést lehetne kitalálni az ilyenfajta vadászatokhoz, amivel az íj hordását meg lehetne oldani, illetve egyfajta térdvédőn is gondolkodom. Távcsövezek. Minő meglepetés, az előbbi kis kan visszajött turkálni a föld sarkához, és mint ha misem történt volna táplálkozik tovább. Miközben azon járt az eszem hogy újabb 80-90 méteres mászás következik, egy nagy röffenést hallok a hátam mögött. Megfordulok, és látom hogy a horizonton egy „bölénycsorda” közelít felém. Gyönyörű látvány volt, ahogy a nagy árnyak a világos háttérben a horizonton mozogtak. Egy kis idő múlva egyenesen felém jöttek rá a vetésre. Elsőként egy nagy koca kezdte el ropogtatni a kukoricát, majd ezt követték a többiek is. A koca rövid idő alatt mellettem termett kb. 20 méteres távolságra. Felkapta a fejét, és figyelt. A helyzet megint csak nyilvánvaló volt. Én ismét röfögtem. Már-már úgy tűnt hogy ez ismét működik mikor láttam hogy a koca gyanakszik. A következő pillanatban kivált a kondából, és elindult szél alá, hogy kiderítse miféle alak beszél itt az ő nyelvén, ilyen rossz akcentussal. Szinte olyan volt mint ha töprengett volna hogy mit csináljon, majd következett a megvalósítás. Muszáj volt mosolyognom, annyira ravasz húzás volt. Lebuktam. A konda szépen lassan odébbállt.

Irány a mászás. A kis kan bolondot csinált belőlem. Mikor a közelében voltam elindult a föld másik vége felé. Ez ismét azt jelentette, hogy a négykézlábra ereszkedve kell ismét hosszában végig mennem a földön. Nem baj nem adom fel! Most már úgyis tiszta sár, és por vagyok azon kívül a térdeimet, és az alsó lábszáramat már nem is érzem. Elindulok feléje. Közel egy óra után ismét csak 30 méter a távolság köztünk. Már szerveztem a további stratégiát a fejemben, mikor egy távoli lövés zajára a disznó elfutott. Kész, vesztettem! Izgalmas volt, nem bántam meg, de eredmény nélküli. Visszamentem az árok oldalában lévő leshelyemre, és egy kis alvást terveztem.

A sok mászástól teljesen kimerültem, de azért ösztönösen a kézbe vettem a távcsövemet egy kis idő múlva, és az alvásból természetesen nem lett semmi. Észrevettem egy disznót, tőlem kb. 200 méterre. Az árokból váltott ki, aminek a végén én ültem. Nem megyek én már sehova! Ezt mondatta velem a józan eszem. Aztán eszembe jutott hogy vallottam már szégyen hasonló helyzetben, amit utólag nagyon megbántam, úgyhogy összekaptam magam, és elindultam az árok szélén a disznó felé. A helyzet némileg jobb volt, ugyanis a fákkal tűzdelt bokros árok volt a hátterem ami jól eltakart. Egy ideig állva, majd ismét négykézláb folytattam az utam. A disznó már csak 40 méterre volt. Nem mertem jobban közelíteni. Vártam, és abban bíztam hogy a köztünk lévő távolságot önszántából fogja csökkenteni, és felém veszi az irányt. Szerencsém volt. A kritikus 15 métert kb. fél óra alatt tette meg. A disznó ott volt előttem. Mit csináljak? Ha ismét felkapcsolom a lámpát akkor azt kockáztatom, hogy megugrik mint a másik, ha viszont nem használom akkor az elmúlt több száz méteres kínlódásom eredményét kockáztatom egy esetleges sebzéssel. A lámpa mellett döntöttem. Szenvedés ide, vagy oda, inkább menjen el sértetlenül, mint hogy vaktában lövöldözzem. Az íjam kihúztam, a pontot a disznó testére vittem, és felkapcsoltam a lámpát. Gyors lövésre készültem. Állta a lámpát, szinte még a fejét sem emelte fel. A következő pillanatban már oldottam, és egyértelműen hallottam a becsapódást. A lámpával világítottam a disznó menekülési útvonalát, és közben távcsővel figyeltem a történteket. Kb. 50 méter után lelassult majd felém fordult és összeset. Megkönnyebbültem, és felálltam, hogy leporoljam magam, és a zsibbadt lábaimat egy kicsit megmozgassam. Felhívtam a vadőr barátomat, hogy lőttem egy kis kant. Kiderült hogy csak egy óra múlva tud értem jönni. Sebaj, viszont én addig nem várok! A disznó egyértelműen elfeküdt, még távcsőben is látom a fekete pontot a vetésen, így nincs miért aggódnom.

Fél óra telt el, miután a disznóm felé vettem az irányt. A húrra újabb vesszőt nem tettem, hiszen a helyzet egyértelműnek látszott, a disznó összerogyott. A fekvő test, és köztem kb. 15 méter már csak a távolság. Ösztönösen - talán megérzésből - egy vesszőt mégis tettem a húrra, majd egy hanyag mozdulattal a tetemre világítottam az íjlámpával. A megvilágosodott testen azonnal észrevettem, hogy az előttem lévő disznónak állnak a fülei, és mire ráeszméltem hogy ez mit jelent a disznó már tátott szájjal kezdett felágaskodni és bizonytalan járással de egyértelműen felém vette az irányt. Gyorsan hátrálni kezdtem, és kihúztam az íjat. A red dot-ot elfelejtettem visszakapcsolni! Mivel célozni nem tudok, inkább visszaengedtem az íjat, és felhúztam a nyúlcipőt, azaz elfutottam. Tényleg hasznos a futás, és tényleg elég szégyenletes is :-) Mi a fene van itt!! Ha van még benne ennyi erő, akkor miért nem menekült el, és miért feküdt inkább le a vetésre 50 méter után, ami egy nyílt terep, ráadásul az sem zavarta mostanáig hogy telefonáltam nem messze tőle. Mindegy a tény az tény, ezt a disznót korántsem ejtettem még el. Fejbe nem merem lőni, mert nem biztos hogy sikerül. Szerencsére nem sokáig jött utánam mert a betegség látszott rajta, és ismét elfeküdt. A disznó testétől kb. 50 méterre egy félkört írtam le, hogy a test oldalt legyen, amire tudok lőni. A vesszőt a húrra tettem, az irányzékot bekapcsoltam, kihúztam az íjat, és „megrohamoztam” a disznót. Mikor lőtávolra értem a lámpát felkapcsoltam, és miközben újra próbált felállni, tüdőn lőttem, majd hátrálni kezdtem. Szép csendben kiszállt belőle a lélek. Ezután közelebbről is szemügyre vettem. Kiderült, hogy az első lövés a vese környékén érte, és ezért tudott még mozogni.

Ezen az estén olyan élményeket éltem át ismét, ami megerősítette bennem azt a meggyőződést, hogy a vad földön való elejtése igazi eszenciája a vadászatnak. Az egyéni helyzetek kidolgozása óhatatlanul arra ösztönzi a vadászíjászt, hogy stratégiákat dolgozzon ki, amik ha eredménnyel járnak, még nagyobb büszkeséggel töltik el az embert, és igazán VADÁSZNAK érezheti magát.

 

Sample Image

 

 

 

Utolsó frissítés ( 2016. December 15. )
 
< Előző   Következő >
© 2018 Magyar Vadászíjász Egyesület
Joomla! is Free Software released under the GNU/GPL License.